Bemutatkozás
Magamról
Nevem: Lakatos Bendegúz, 1974-ben születtem Nyíregyházán.
Szakmai életem Szombathelyen kezdődött – a Művészeti Szakközép Iskolában – ahol alapozó tudást kaptam a különféle művészeti ágakból. Ezt megelőzően és a középiskolás évek alatt, hat nyáron át a zebegényi Ifjúsági Alkotótelep látogatója, tanulója voltam. Itt a fémművesség egyik díszítő területén, a tűzzománc mesterségében tehettem próbára magamat. Elsajátítottam a tűzzománc műfajának legjellegzetesebb technikai formáit. Későbbi szakmai hovatartozásomat zebegényi tevékenységem határozta meg. Első kiállításon való részvételem is ide köt, mivel akkoriban volt Zebegényben a Szőnyi István Emlékház és alkotótelep 25 éves jubileuma. A művészeti szakközépiskolában restaurátori asszisztens végzettséget szereztem.
1995-ben felvettek Budapesten a 6.sz. Ipari Szakmunkásképző Iskolába, ahol ötvösnek tanulhattam. Itt arany- és ezüstművesként végeztem.
1998-ban felvételt nyertem a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, ahol 2003-ban fém-ötvös restaurátor művész diplomát szereztem. Diplomamunkaként az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből származó Esterházy-szablyát állítottam helyre, melyet 2003-ban, a „Megmentett műkincsek” című, Nemzeti Múzeumban megrendezett kiállításon mutattam be.
Az egyetemi évek alatt és utána még három évig a Pénzverdében (ma METAL-ART Rt.) dolgoztam ötvösként. 2006-ban 1 éves ösztöndíjat nyertem a XXII. kerület Iparművészeti pályázatán. 2007. májusában önálló vállalkozásba kezdtem.
Szakmai pályám egyik legfontosabb tétele, illetve gyakorlata a kézműves módszerek alkalmazása, fenntartása a restaurálásban és az új tárgyak készítése közben.
Eddigi kiállításokon való szereplésem:
1991 – Szőnyi István Emlékház – Zebegény
1995 – Művelődési Központ – Szombathely
1997 – Hungexpo – Budapest
1998 – Mezei Mária Szeretetszínház – Budapest
2000 – Savaria Karnevál – Kézműves bemutató - Szombathely
2002 – Savaria Karnevál – Kézműves bemutató - Szombathely
2003 – Diploma kiállítás – MNM, Budapest
2004 – Nádasdy Vármúzeum – Sárvár
2006 – Mezőőzdasági Múzeum – Kézműves kiállítás – Budapest
2006 – Kocsimúzeum – Kézműves kiállítás – Keszthely
2006 – Művészetek Háza – Szombathely
2007 – Radóczy Mária Galéria – Budapest
2008 – Stefánia Galéria – Budapest
2009 – Klauzál Gábor Művelődési Ház – Budapest
Alkotói gondolatok, tervek
A szóhasználat tekintetében az ötvösség magyarországi kifejezés, itthon általánosan elterjedt. Mindenütt másutt a világon különválasztották (lásd például ékszerészet, ezüstművesség, stb.). Régen ez egységesebb volt. A mester, a „fémes szakma” több ágazatában is otthonosan mozgott. Ma az ötvösség leginkább a nagyobb ötvösművek készítését foglalja magában, de nem esik hatókörén kívül a többi sem, mert igen nagy az átfedés a részszakmák között. (Egy nagyobb tárgy – például kehely – több tucat apró alkatrészből is állhat.) Én az ötvösségnek többféle ágazatát gyakorlom. Ennek a legfőbb oka, hogy a fémes szakmának alig van olyan szeglete, mely ne érdekelne.
A közgondolkodásban ez a szakma az arany és ezüst felhasználását jelenti, de rendkívül széles azoknak az anyagoknak a skálája, mely felhasználásra kerülhet. Véleményem szerint az iparművészetben nincs nemes és nem nemes anyag. Ezek kereskedelmi fogalmak, művészeten kívüliek. Abban a pillanatban nemessé válik az ón, vagy a réz, amikor megmunkáljuk azt, megnemesedik általa. Így azután szemléletem tág terében mindenféle anyag megfordul. Az ötvösség plasztikai tevékenység, mert az anyag sokféle megformálási szinten esik át. Ez leginkább az ezüstműves szakirány jellegzetessége. Szívemhez legközelebb azok a munkák állnak, ahol nagyobb mennyiségű anyagot kell megmozgatni, „átgyúrni” ahhoz, hogy a végén abból használati tárgy legyen. Mindezt régi technikák alkalmazásával szeretem elérni: kalapáccsal alakítom, nyújtom, domborítom, cizellálom az anyagot. Fémöntészettel és modellezéssel is foglalkozom. Tűzzománcozás technikáját mostanában főként az ékszerek készítésekor alkalmazom, vagy esetenként tűzzománcos antik tárgyak, – pl. szelencék, kelyhek stb. sérült részeinek helyreállításakor. Nemcsak az ezüstművességre igaz, hogy a tanulási folyamat örök út és ösvény, mert ez a szakma egy kimeríthetetlen forrás. Témák régóta érlelődnek bennem. Szeretnék a közeljövőben több szellemi tartalmat realizáló tárgyat készíteni. Kalapálással újabb felületi struktúrákat kialakítani. A fémöntészetben bizonyos technikai részműveleteket továbbfejleszteni, finomítani az eljárásokat. Számomra egy újabb terület, – melyet felvettem a profiljaim közé:
A rézműves szakirány, melyre egyre nagyobb igény mutatkozik. Szakmai háttere,összetettsége hasonló az ötvös-ezüstműveshez .Újonnan indított tárgycsoportjaim a bútorveretek,nyílászárók fémrészeinek pl. kilincseknek stb., függönykarnisok, gyertyatartók, díjak, plakettek tervezése és kivitelezése is. Az első három tárgykört sok évi gyűjtő- és modellezi munka előzte meg.
A bútorveretek készítése olyan műfaj, mely szintén nem nélkülözheti a tervezői, modellezői, cizellőr és fémöntészeti készségeket. Olyan terület, mely mára szinte kihalt a fémes szakmák köréből. Nem csoda, hogy bekerült az iparművészeti koncepcióim látóterébe. Az ötvösséget egyfajta küldetésnek tekintem. Nemcsak az új tárgyak készítését, hanem a fémrestaurálást is. Mindkettő feltételezi egymást közös szakmai gyökerük, illetve a technikai megoldások hasonlósága miatt. Viszont a restaurálásban rendkívüli felelősség rejlik: beavatkozásaimat pótolhatatlan, eredeti műveken hajtom végre, amelynek jelentősége művészeti, kultikus, történelmi, vagy kereskedelmi értéke van. Mindkét vonulat egyszerre él a múltban, a jelenben és a jövőben: Az új tárgy készítés szakmai gyökerei, technikái az időtlen múltba nyúlnak, s az ember az épp aktuális jelenben hozza létra a jövőnek. A restaurálás is a jelenben zajlik a múltból táplálkozva, onnan hozza fel esszenciáit, s mindezt konzervált állapotban adja át megőrzésre a jövőnek. A tárgykészítést, a restaurálást és a rekonstrukciókészítést kevesen művelik. Ez minden szakterületre igaz, nemcsak a fémes szakmára. Az ötvösség ma, úgymond a kihalás szélére jutott szakmák közé tartozik. Mára csak apró szigetei vannak ennek a kézműves tevékenységnek.
Legfőbb célom a régi kézműves technikák további éltetése. A restaurálásban például csak ezek ismeretével lehet etikusan véghezvinni a régebbi tárgyak helyreállítását, megóvását, vagy rekonstruálását. Képző- és iparmővészeti ambícióimat mindhárom területen szeretném a jövőben is megélni, illetve továbbadni.
Ötvösség, szakrális művészet
Káoszból Rendet,ez minden kézműves mesterség ősi kódja: anyag és szellem együttmozgása. Manapság minden műalkotást, mely tárgyát a hit területéről kölcsönzi, szakrálisnak, v. szentnek szokás nevezni. De a szó valódi értelmében csak az a művészet kaphatja meg az iménti jelzőt, melynek formái a szellem időtlen tartalmát tükrözik visza.
A művészet lényegileg forma, melynek eszenciája a megismerés számára tárul fel, lépcsőzetes beavatási folyamatként. Ilyen vertikális tengelyű folyamat az ötvösség is.
Egy ötvös tárgy nemcsak végleges formája szerint képmása szellemi valóságoknak, maga a tárgy kialakítása is szakrális cselekmény: az ebben közreműködő művész, v. kézműves számára a folyamat minden fázisa egy benső megvalósítás külső kifejeződése.
A szakrális művészetnek az isteni művészetet kell utánoznia, ez minden hagyományhű kultúrában megtalálható felfogás.
A mesterségek hagyománya a képivel ellentétben (pl. ikonfestészet) nem teológiai,hanem kozmológiai tartalmú, mert egy művész, vagy kézműves alkotása magában véve a káoszból létrejött kozmosz képmása.
A kereszténység a fémművességet is megújította,mert örökségét megfosztotta azoktól a művészeti vonásoktól, melyeket a görög-római naturalizmus ragasztott rá a puszta emberi istenítésével.
A nyersanyag átalakítására szolgáló szerszámok azokra az isteni eszközökre hasonlítanak, melyek segítségével a kozmosz a differenciálatlan ősanyagból megformáltatott. Ez a magyarázata annak, hogy a kézművesesek beavatása összekapcsolódott azzal a szakrális momentummal, amikor is a mester a munkaeszközöket tanítványára ruházta.
A szerszám bizonyos értelemben több,mint az alkotó, ugyanis annak a szellemi képességnek a megtestesülése, mely az embert az egyetemes szellemmel, a Logosszal kapcsolja össze. Ezért van az, hogy az ősi eszközök, akárcsak a fegyverek, a legkülönfélébb mítoszokban isteni attribútumokként szerepelnek.
Az alkotás szellemi célja a mesteri tudás, a benső szabadság és hitelesség állapota: régen is és ma is.
Vissza az oldal tetejére